Tajtékos égen ring a hold,
csodálkozom, hogy élek.
Szorgos halál kutatja ezt a kort
s akikre rálel, mind olyan fehérek.
Körülnéz néha s felsikolt az év,
körülnéz, aztán elalél.
Micsoda ősz lapul mögöttem ujra
s micsoda fájdalomtól tompa tél!
Vérzett az erdő és a forgo
időben vérzett minden óra.
Nagy és sötétlő számokat
írkált a szél a hóra.
Megértem azt is, ezt is,
súlyosnak érzem a levegőt,
neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
mint születésem előtt.
Megállok itt a fa tövében,
lombját zúgatja mérgesen.
Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
nem vagyok gyáva, gyönge sem,
csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
némán motoz hajamban és ijedten.
Feledni kellene, de én
soha még semmit sem feledtem.
A holdra tajték zúdúl, az égen
sötétzöld sávot von a méreg.
Cigarettát sodrok magamnak,
lassan, gondosan. Élek.
(1940)
Nel cielo schiumoso dondola la luna,
mi meraviglio di essere vivo.
È la morte che fruga con zelo questo tempo,
e chi ne è colto diventa tutto bianco.
A volte l’anno si guarda attorno e lancia un grido,
si guarda attorno, poi cade in deliquio.
Quale autunno di nuovo svanisce dietro di me
e quale inverno sordo di dolore!
Sanguinava il bosco e nel volgere del tempo
sanguinava ogni ora.
Il vento vergava sulla neve
numeri grandi tendenti al nero.
Ho vissuto questo e quello,
sento l’aria pesante,
sono avvinghiato a un silenzio tiepido, pieno di brusii,
come prima di essere nato.
Mi fermo qui al tronco dell’albero,
dalle fronde che fremono di rabbia.
Si tende un ramo. Mi afferra per il collo?
non sono vile, né debole,
solo stanco. Resto in silenzio. Anche il ramo
fruga tra i miei capelli muto e spaventato.
Dovrei dimenticare, ma
non ho dimenticato mai niente.
Sulla luna si scatena la schiuma, nel cielo
il veleno ricopre una striscia di verde scuro.
Mi arrotolo una sigaretta,
lentamente, riflettendo. Vivo.
vers. italiana di Edith Bruck
*
